Nyári délutánon forgalmas nemzetközi főútvonal mellett fekvő beteghez kér segítséget egy éppen arra járó háziorvos. Kiérkezünk, egy erősen leharcolt, hajléktalan jellegű férfi fekszik az árokban. Köszönés után gyors szóváltás a doktorral (ő alig érthetően, erős arab akcentussal): -Jó napot kívánok! Mi történt? -Beletérdeltem a szárbá. -Tessék ????????? -Nem tudom, kutyászár vádzs emberszár, de nádzson büdös! Nézzék, tisztá szár lett a nádrágom. -Nem úgy, mi van a beteggel? -Já, áz eszméletlen. Be kell vinni á kórházbá. -Köszönjük szépen a segítséget, Azt hiszem innentől már magunk is boldogulunk. Mindezt fapofával, röhögés nélkül……. Nem volt egyszerű :)

Évekkel ezelőtt történt az eset. Este 11 óra körül egy falusi sportcsarnokba riasztottak minket, nyaki gerinc sérülés gyanús gyermekhez. Kiérkezéskor 13 év körüli kislányt találunk, fekszik a parkettán, nyakát fájdítja. Elmondta, hogy futott, közben hátra nézett, rosszul lépett, pattant egyet a nyaka és azóta fáj, nem tudja rendesen mozgatni. Stifneck-kel, backboard-on rögzítettük, közben beszélgettünk: ·          -  Mit csinál ilyen késő éjszakai órán ennyi gyerek a sportcsarnokban? ·          -  Táborozók vagyunk. ·          -  Milyen táborban vagytok? Sporttábor? Művészeti tábor? ·          -  Zenetábor. Itt el kellett fordulnom vigyorogni, nem akartam komolytalannak tűnni ennyi ember előtt. Közben bekerül a hordágy, átemeljük és visszük ki a mentőautóhoz. Berakjuk az autóba, kísérő tanító nénit beültetjük mellé és indulunk. Út közben kérdezem meg tőle, hogy milyen hangszeren játszik a zenetáborban? A válasz: Furulyán!  Na ez az a pont, ahol nem bírtam tovább, muszáj v

Örök igazság, mentőhívás esetére: Mindig a leghülyébbet küldik el telefonálni! Rendszeresen visszatérő, csacska kérdezz-felelek a beteg kórházi átadásakor (egyes elemei kórházanként változhatnak): - Mit hoztak? - Beteget. - Na de mivel? - Fehér / sárga mentőautóval. - Na jó, de mi van vele? - Két reklámszatyor meg egy járókeret :) Esetleg kiegészítva az alábbiakkal, "nemkívánatos" beteg esetén: - Miért pont ide? - Próbáltuk leadni a szeméttelepen, de nincs már nyitva. Aztán bele akartuk dobni a kórház mellett a folyóba, de túl magas a híd korlátja, nem tudtuk átemelni rajta. Nem kellett a kutyának sem, úgyhogy maradt a kórház :) Telefonbeszélgetés a bejelentővel: - Jó napot kívánok, szeretném kihívni az orvost. - Miért, mi a baj? - Nem tetszik a feleségem. (visszanyelt, fuldokló röhögés, addig telefonkagyló félretart) - És erre mikor jött rá, uram? 5 másodperc szünet. - Nem úgy értettem! - Elnézést, de a magas labdát ön adta, én csak leütöttem :)

Egy szép  - vagy nem szép, de a lényegen ez semmit sem változtat -  napon  ( monhatnám úgy is, hogy  r éges-rég egy messzi-messzi galaxisban - aki olvasta korábbi bejegyzéseimet, az érti, hogy miért),  délután 30 kilométerre fekvő településre indultunk az akkor még szép, új, sárga (B-típusú) mentőautónkkal. Nem a mi körzetünk ugyan, de a szomszédos mentőállomáson nem volt szabad autó. Háziorvosi ügyelet kérte egy idős, kiszáradt nőbeteg sürgős kórházba szállítását. Ebben még nincs is semmi rendkívüli, napi rutin munka, akárcsak a combnyaktörés. Helyszínre érve egy idős nénit találunk lakásán, ágyban fekve. Hozzátartozó elmondja, hogy a beteg 1 hete megállás nélkül hány, semmi nem marad meg benne, egyre elesettebb és gyengébb. Pár nappal ezelőtt háziorvos már beküldte a sürgősségire bélelzáródás gyanújával. Ambuláns lap szerint kapott egy kis infúziót, egy kis kegyszert, majd panaszait gyomor-bélrendszeri fertőzésnek minősítették és hazaküldték. Ezután naponta kihívták a háziorvo

Hideg téli éjszaka, második szüléshez riasztanak városon belül. A cím alapján már tudjuk, hogy nem éppen elit helyre indulunk. A helyszínen – lakásnak nem nevezném – a bejárati ajtó fele hiányzik, a mínusz akárhány fokos jeges szél szabadon jár ki-be. Egy sötét szobában (áram hiányában világítás sincsen) ágyon fekve találjuk az erősen korosodó, inkább nagymamának imponáló kismamát. Rutinkérdések és gyors vizsgálat közben kiderül, hogy itt bizony rohamosan zajlanak az események, lassan kitolási szakba ér a szülés és ha így alakul, akkor már nem indulhatunk el a kórházba. A „lakás” semmilyen tekintetben sem tekinthető ideálisnak a helyszíni szülésvezetéshez, így gyorsan hordágyra kerül a kismama és már „dobjuk” is be a mentőautóba. Vénabiztosítás, indulás a szülészetre sovány malac vágtában. Míg a gépkocsivezető előrecihelődik, gyorsan belenézek a terhesgondozási kiskönyvbe, ebben az áll, hogy jelen terhesség és szülés már a hetedik! Most már értem miért is zajlik ilyen gyorsan.

Ma Magyarországon úgy néz ki a dolog (saját, mindennapi tapasztalat alapján), hogy mindenki, minden csip-csup nyavajához mentőt vagy orvosi ügyeletet hív. Nem számít, hogy indokolt-e. Nem számít az sem, hogy szükséges-e. Csak egy számít: "Ezér' fizessük a tébét!" Teljesen mindegy, hogy 2 hetes fejfájásról, hasmenésről, csip-csup sérülésről, fogfájásról, hajhullásról, körömbeszakadásról, felfázásról, "túlzabáltam magam"-ról van szó, esetleg csak arról, hogy valaki kizárta magát az ajtón és nem tud bemenni a lakásába (nem vicc!), hívják a sürgősségi ellátót, akár hajnali 3 órakor is.  Egyszer -  és ezzel újfent utalnék korábbi posztjaimnak megfelelően arra, hogy nem a héten történt  - szombat éjjel - pontosabban vasárnap hajnali 3-kor - küldtek ki minket is olyan beteghez (természetesen nem idén nyáron barnult le a 40 év körüli hölgy, de ezt már félve írom le), aki egy hete hány és hasmenése van. Lakáson derült ki, hogy a betegnél pár napja járt már a h

Nem árt, ha a mentődolgozó (is) megtanul minden beteggel, sérülttel és hozzátartozóval a maga szintjén kommunikálni. Kivel így, kivel úgy lehet dűlőre jutni. A következő eset nagyon jó példa ennek szemléltetésére. Ismét jelzem, hogy sok éves történetről van szó..... Egyszer , szombat éjszaka gépkocsibalesetről kapunk bejelentést, mely szerint gépkocsi fának ütközött, több sérült van a roncsba szorulva. A helyszínre kiérkezve egy Audit találunk az erdősávban, mellette egy szemmel láthatóan zavart fiatalember téblábol. Kiszállt-e az autóból vagy kirepült, nem tudja megmondani. Az autót vezető férfi már nem él, a hátsó ülésen három, alkoholtól (esetleg egyéb tudatmódosító anyagtól) befolyásolt tizenéves srác egymás hegyén-hátán, beszorulva. Mindegyikük eszméleténél van. A tébláboló fiatalembert a gépkocsivezető kolléga gondjaira bízva behelyezzük a mentőautóba, majd megbeszéljük, hogy a három beszorult sérültnek bekötünk egy-egy infúziót vénabiztosítás céljából. Kettőt meg is szú

A félreértések elkerülése végett, mondhatnám úgy is, hogy utólagos közkívánatra jelzem: az alábbi eset több, mint 10 éve történt. Nem tudom ugyan, hogy ettől változik-e a jelentősége, ám legyen... Egy nap estefelé kisvárosunk vasútállomása felé robog a mentőautó. Azt mondják, egy férfi beesett az induló vonat alá. A helyszínen egy erősen spicces, már-már részeg férfit találunk. Jobb kezének kisujja helyén darálthúsra emlékeztető pép, gyakorlatilag teljes jobb alkarjáról a lágyrész nagyja lerántva, a szabaddá vált erek, inak és csontok ötlenek elsőként szemünkbe. Morbid, de hirtelenjében Terminator jut eszembe. Fején is több sebből vérzik, ennek ellenére kitartóan ácsorog a peronon. Megkérjük, hogy legalább üljön le, amíg elsősegélyben részesítjük. Nehezen ugyan, de sikerül leültetni. Gyorsan dolgozik a kis csapat – néhány perc múlva sebei bekötözve, csöpög az infúzió, fájdalomcsillapító már a szervezetben. Ellátás közben tűnik fel, hogy ácsorog mellettünk egy pityergő kislány és

Éjjel fél kettőkor városunk kevésbé frekventált részéből kérnek segítséget, terhes nőnek görcsöl a hasa. Álmosan, vakon botladozunk a hosszú, kivilágítatlan, sáros udvaron, elemlámpánk alig pislákoló fényére bízva magunkat, majd szemünket meresztve lépünk be a lepusztult házba. Próbáljuk kitalálni merre menjünk tovább, elindulunk egy ajtón kiszűrődő fény és hangfoszlányok irányába,. A szobába belépve 15-16 év körüli roma lány fogad minket, állítása szerint ő a beteg. Elmondja, hogy órák óta görcsöl az alhasa, már felállni is alig tud. Kérdésemre, hogy terhességének hányadik hetében van azt válaszolja hogy sehányadik, még csak három napja terhes. Kéri, hogy adjunk neki görcsoldót, mert ő nem akar kórházba menni. Kicsit lefúj a szelep, lelki szemeim előtt már a párnám lebeg, erősen vissza kell fognom magam, hogy ne tűnjek sem érdektelennek, sem bunkónak. Közlöm vele, hogy aki terhes és fáj a hasa, annak kórházban a helye, úgyhogy kapjon valami ruhát magára és hajrá a nőgyógyászatra.

"Mentős" - Nem létező kifejezés. A mentődolgozót úgy hívják, hogy MENTŐ. Mint életmentő. Az autót amivel dolgozik, azt pedig mentőautónak. Azt sem mondja senki, hogy "tűzoltós", vagy "rendőrös". Sajnos a média sincs ezzel tisztában, így mindig, mindenhol hibásan szerepel. "Betették a Papát a mentőbe...." - a fentiek ismeretében (szerencsére) nem létező eljárás. Remélem így is marad. Belém biztosan nem!!!! "Azonnal infúzióra tették..." - Nem, infúzióra nem szokás tenni senkit. Sem azonnal sem később, mert kényelmetlen rajta az ülés vagy fekvés. Az infúziót bekötni szokás a betegnek. (Meglepő módon a "lélegeztetőgépre tették" kifejezés megállja a helyét, bár ha jobban belegondolok, sokkal kényelmetlenebb és nagyobb, mit egy infúzió.) "Most volt jobb oldali mellhártyám..." - Erre szoktam mondani: "Nekem meg kétoldali van, születésem óta." Mindenkinek van mellhártyája, nem is egy. Ahogyan agyhártyáj

Késő délután van, a rekkenő nyári hőségben majd’ elolvadunk. Csörög a telefon, egy közeli vendéglátó egységbe kérnek segítséget, állítólag egy nő összeesett. Két-három perc alatt a helyszínre érünk, rohanunk be az enyhén szólva is lepusztult, sötét, füstös kocsmába. Belépéskor gyors „népleltár”, az összlétszám a pult mögött ácsorgó kocsmárosból, és egy kis kerek asztal körül snapszerozó négy, jobb napokat is megélt férfiből áll. Nő sehol. Köszönés után érdeklődünk a kocsmárostól, hogy merre találjuk a beteget. Nem szól, csak a blattoló társaság felé bök. Közelebb lépve tűnik fel a félhomályban, hogy az asztal alól két, szutykos nadrágba bújtatott láb lóg ki. Elnézést kérek a kártyázó „uraktól”, hogy zavarjuk őket szemmel láthatóan rettentő fontos ténykedésükben, és megkérem őket, hogy egy kis helyet adjanak nekünk a székek között. Kártyáikból fel sem pillantva csúsznak odébb ketten székestül, így már hozzáférhetünk a beteghez. Közben a kocsmáros észbe kap, és odajön segíteni. Hárm

Rutinfeladatnak tűnő riasztás érkezik, fejsérült fiatalemberhez hívnak ki egy helyi gyárba. Kiérkezve huszonegynéhány éves, ereje teljében lévő férfit találunk a megadott helyszínen, aki saját elmondása szerint egy dízelmozdony javítása közben hirtelen megszédült és arcra esett, de eszméletét nem veszítette el. Orrát megütötte, orrjárataiból vér szivárog. Vizsgálatok közben alaposan kikérdezzük, semmiféle ismert betegsége nincs, kórházban nem volt, gyógyszert nem szed. Különösebb panaszt most sem említ, csak annyit, hogy egész nap kicsit gyengének érzi magát. Helyszíni ellátás után a helyi kórház sebészeti ambulanciájára szállítjuk. (Akkoriban kórházunkban még nem működött balesetsebészet.) Átadjuk az ügyeletes orvosnak majd bevonulunk a mentőállomásra. Körülbelül 2 óra múlva kapjuk a bejelentést, hogy városunkban egy mozdulatlan férfi fekszik az utcán. A megadott helyszínen egy villanyoszlop tövében korábbi páciensünket találjuk hanyatt fekvő helyzetben, eszméletlenül, parittya

A következő történet egy picit "szakmaiul" van, de a lényegét azt gondolom bárki ki tudja hámozni mindenféle egészségügyi ismeret és szakképesítés nélkül is. Egy este áthívtak a helyi kórház sebészetére, hogy egy osztályon fekvő, eszméletlenné vált beteget kell átszállítani a Megyei Kórházba CT vizsgálatra, majd a vizsgálati eredmény függvényében neurológiai illetve idegsebészeti konzíliumra. Iránydiagnózis: subduralis haematoma (koponyaűri vérzés). A hordágyra a monitor mellé mindent összekészítünk és viszünk fel magunkkal, hátha eszközös légútbiztosítás vagy egyéb még meg nem történt beavatkozás válik szükségessé. A kórterembe lépve egy nővér és egy öreg róka traumatológus fogad minket a beteg ágya mellett a következővel: "Gyorsan, intubálni kell, már kétszer újraélesztettük!!!!" (?) Közelebb lépünk, szépen köszönünk, majd megkérdezzük mi történt pontosan. A beteg pedig visszaköszön: "Jó estét!"....... Na, ezt sem intubáljuk egyelőre. Kérdezünk, az

Helyszín: háziorvosi ügyelet Időpont: 20... év ........ hónap ... nap, hajnali 3 óra környéke(!) A betegek egész nap jöttek, mint az oroszok, vagy a bogarak (talán a fényre, nem tudom), de megállíthatatlanul hömpölyögtek. Aztán mikor sikerült lekapcsolnom a váróban a fénycsöveket utána nem jöttek. (Ez is a fény mellet szól). Vártam fél órát, de sehol senki. Elfogytak volna? Megcsillant némi halovány reménysugár, hogy egy picit végre tudunk pihenni. Beállítottam reggel 7-re ébresztést, ledőltem az ágyba. Mire a fejem a párnára ért már GCS 1-1-1 voltam (hozzá nem értők kedvéért "full eszméletlen"). Talán fél órát ha aludtam, hosszas csengetésre riadtam fel. Aztán még egy és még egy hosszú csengetés. Félálomban kitántorogtam a bejárati ajtóhoz, gondoltam itt minimum valami "félhóttat" hoztak azért a nagy izgalom és a türelmetlen csengetés. Nem nyert. Az ajtóban egy 50 év körüli pasas állt. - Jó reggelt, mi a baj? - Nem tudok aludni. - Tessék? - Nem tudok al