Az asztal alatt

Késő délután van, a rekkenő nyári hőségben majd’ elolvadunk. Csörög a telefon, egy közeli vendéglátó egységbe kérnek segítséget, állítólag egy nő összeesett. Két-három perc alatt a helyszínre érünk, rohanunk be az enyhén szólva is lepusztult, sötét, füstös kocsmába. Belépéskor gyors „népleltár”, az összlétszám a pult mögött ácsorgó kocsmárosból, és egy kis kerek asztal körül snapszerozó négy, jobb napokat is megélt férfiből áll. Nő sehol. Köszönés után érdeklődünk a kocsmárostól, hogy merre találjuk a beteget. Nem szól, csak a blattoló társaság felé bök. Közelebb lépve tűnik fel a félhomályban, hogy az asztal alól két, szutykos nadrágba bújtatott láb lóg ki. Elnézést kérek a kártyázó „uraktól”, hogy zavarjuk őket szemmel láthatóan rettentő fontos ténykedésükben, és megkérem őket, hogy egy kis helyet adjanak nekünk a székek között. Kártyáikból fel sem pillantva csúsznak odébb ketten székestül, így már hozzáférhetünk a beteghez. Közben a kocsmáros észbe kap, és odajön segíteni. Hárman húzzuk ki a „hölgyet” lábánál fogva az asztal alól. Segítőnk kérdéseinkre elmondja, hogy „a Mari reggel óta megállás nélkül csak szlopál, mint minden nap” és „igazából nem esett össze, csak már vagy egy órája nem mozdul, nézzék meg hogy megmarad-e”. Mari valóban tök eszméletlen, lehelete bűzlik a kommersz finomságoktól, nadrágján óriási vizeletfolt éktelenkedik, zsíros hajának néhány tincse ajkaira tapadva. Gyors vizsgálat után nyilvánvalóvá válik, hogy kiütéssel győzött az alkohol, egyebet nem találunk. Bevisszük a hordágyat, oldalt fektetve ráhelyezzük páciensünket. Megnyugtatjuk a kocsmárost, hogy Mari megmarad, sőt néhány nap múlva már újra támaszkodhat a pultnál, majd indulunk ki (olyan régen volt, hogy még Nysőa típusú) mentőautónkhoz. Hátul berakjuk a hordágyat, majd beszállunk. Akarom becsukni az oldalajtót, mikor egy férfi sűrű bocsánatkérések közepette bedugja a fejét. Az egyik kártyázó „úriembert” ismerem fel benne. „Elnézést, hová viszik a feleségemet?” – kérdezi. Gondolom kiült a döbbenet az arcomra. Mondom neki, hogy bevisszük a belgyógyászatra egy kis fizetős pihenésre, és jólnevelt mentődolgozó módjára megkérdezem, akarja-e velünk elkísérni. Rövid gondolkodás után jön a kissé határozatlan válasz: „ Majd később, még van két nagyfröccsöm.”......... Ja, bocs!