Egy átlagos nap margójára....

Egy szép - vagy nem szép, de a lényegen ez semmit sem változtat - napon (monhatnám úgy is, hogy réges-rég egy messzi-messzi galaxisban - aki olvasta korábbi bejegyzéseimet, az érti, hogy miért), délután 30 kilométerre fekvő településre indultunk az akkor még szép, új, sárga (B-típusú) mentőautónkkal. Nem a mi körzetünk ugyan, de a szomszédos mentőállomáson nem volt szabad autó. Háziorvosi ügyelet kérte egy idős, kiszáradt nőbeteg sürgős kórházba szállítását. Ebben még nincs is semmi rendkívüli, napi rutin munka, akárcsak a combnyaktörés.

Helyszínre érve egy idős nénit találunk lakásán, ágyban fekve. Hozzátartozó elmondja, hogy a beteg 1 hete megállás nélkül hány, semmi nem marad meg benne, egyre elesettebb és gyengébb. Pár nappal ezelőtt háziorvos már beküldte a sürgősségire bélelzáródás gyanújával. Ambuláns lap szerint kapott egy kis infúziót, egy kis kegyszert, majd panaszait gyomor-bélrendszeri fertőzésnek minősítették és hazaküldték. Ezután naponta kihívták a háziorvost illetve az ügyeletet, akik a kórházi ambuláns lapra támaszkodva - állapotának folyamatos rosszabbodása ellenére - hányáscsillapítót , görcsoldót adtak a betegnek, majd vették kalapjukat és mentek tovább. Néni maradt otthon. Állapota napról napra romlott. Ma végre kifogtak valami tökös ügyeletes orvost, aki úgy döntött, mégiscsak be kéne újra küldeni a nénit a kórházba. Még egy vénakanült is hagyott nekünk a beteg csuklójában.

Megvizsgálom a beteget. Már első blikkre nagy beteg benyomását kelti. Arca sápadt, hűvös. Perifériás pulzus nehezen tapintható, könnyen elnyomható, 96/perc. Vérnyomása 100/60 Hgmm. Végtagok hűvösek. Oxigénszaturáció körlevegőn 91-92%. Hasa feszes, puffadt, előredomborodó, fájdalmas, nyomásérzékeny. Bélhangokat nem hallok. Széklete nem volt vagy 10 napja.

Kérdéseimre hozzátartozó elmondja, hogy a beteg hányadéka előszőr sárgászöld volt, később inkább barnás, egyre bűzösebb.

Gyomorszondát orron keresztül levezetve (nehogymá' összehányja a szép új mentőautónkat!) 600 ml sárgás-barnás, vékonybél-tartalomnak imponáló sűrű "trutymák" ürül az ejtőzsákba, sok gáz kíséretében. Levezetés közben kicsit hány a beteg, a szag stimmel... A diagnózis tutiziher: bélelzáródás. Mondom is a betegnek meg a hozzátartozónak, hogy mi a helyzet, mi várható a kórházban. Nyugtatom őket, hogy megvan a baj forrása, innentől sínen vagyunk.

Infúzió, oxigén, hordágy, mentőautó. Irány a kórház.

Kis kórházunkban akkoriban még nem volt SBO, sürgősségi betegfogadó hely működött 2 külön ambulanciával. Egyik a "bel sürgi", ide hordtuk a belgyógyászati (neurológiai, pszichiátriai, kardiológiai, pulmonológiai és egyéb) kórképeket. Itt belgyógyász (kardiológus, neurológus) ügyelt. Másik ambulancia a traumatólógia ("baleseti sürgi"), ide kerültek értelemszerűen a sérültek illetve a sebészeti kórképben szenvedő betegek, itt sebész vagy balesetsebész ügyelt.

A bélelzáródás ugye sebészeti kórkép, ez eddig egyszerű.

Némi közelharc után sikerül betolnunk betegünket a baleseti ambulanciára, ami neve ellenére ügyeleti időben nem csak traumás eseteket lát el. Az asztalnál traumatológus ül, akit próbálunk meggyőzni róla, hogy betegünk ide való. Elmondom neki, hogy mi van a beteggel, mutatom a produktumot tartalmazó ejtőzsákot. Mire nagy nehezen dűlőre jutnánk, addigra kiszúrja a beteg papírjai között a pár nappal korábbi "bel sürgis" ambuláns lapot. Ez megerősíti őt abban a hitében, hogy ez a beteg (dacára a nyilvánvaló tényeknek) nem hozzájuk való hanem a másik ambulanciára. Átküld minket egy ajtóval odébb. Naná, hogy a belgyógyász végképp nem akarja átvenni a beteget, igaza is van, hiszen ő nem fogja tudni megoperálni a hasát. Vigyük át a másik ambulanciára. Ekkor mondom neki, hogy fussák le a köröket egymás között, aztán ha lesz végeredmény, hogy ki veszi át tőlünk végre a súlyos (megkockáztatom: életveszélyes) állapotú beteget, akkor értesítsenek, addig mi elácsorgunk a folyosón, ha már egyszer így összejöttünk. Futják a köröket, közben mi ácsorgunk a hozzátartozóval (a betegnek a legjobb, ő legalább feküdhet......), nézelődünk, infúziót cserélünk. Telnek a percek. 5, 10, 15 majd egyre több perc.

Hozzátartozó kérdezi: "Most akkor sínen vagyunk?"

Nem tudok neki mást mondani: "Igen, sínen vagyunk, csak a váltó még nem állt be...".

Aztán nagy nehezen megszületik a határozat: valóban bélelzáródásnak néz ki a dolog (szerintük is), úgyhogy vihetjük a sebészeti ambulanciára!

Minő kegy ez ránk, de leginkább a betegre nézve! Alig fél óra telt csak el a kórházba érkezés óta, és már át is adtuk!

Nemsokára meg is operálták a beteget, másnap reggel kérdeztem utána.

Szerencsére jól van (legalábbis volt akkor), dacára az "esztelen kapkodásnak", amit az átvételekor műveltek.......