Sintérek

Éjjel fél kettőkor városunk kevésbé frekventált részéből kérnek segítséget, terhes nőnek görcsöl a hasa. Álmosan, vakon botladozunk a hosszú, kivilágítatlan, sáros udvaron, elemlámpánk alig pislákoló fényére bízva magunkat, majd szemünket meresztve lépünk be a lepusztult házba. Próbáljuk kitalálni merre menjünk tovább, elindulunk egy ajtón kiszűrődő fény és hangfoszlányok irányába,. A szobába belépve 15-16 év körüli roma lány fogad minket, állítása szerint ő a beteg. Elmondja, hogy órák óta görcsöl az alhasa, már felállni is alig tud. Kérdésemre, hogy terhességének hányadik hetében van azt válaszolja hogy sehányadik, még csak három napja terhes. Kéri, hogy adjunk neki görcsoldót, mert ő nem akar kórházba menni. Kicsit lefúj a szelep, lelki szemeim előtt már a párnám lebeg, erősen vissza kell fognom magam, hogy ne tűnjek sem érdektelennek, sem bunkónak. Közlöm vele, hogy aki terhes és fáj a hasa, annak kórházban a helye, úgyhogy kapjon valami ruhát magára és hajrá a nőgyógyászatra. Ekkor a szoba másik felében lévő ágyban felül egy nagydarab, hasonló származású fiatalember. Köszönés nélkül megszólít majd a következő épületes beszélgetést folytatom vele:

-Doktor urak(!), adjanak má’ nekem valami gyógyszert, mer’ igen fáj a fogam!

-Sajnálom, de nem tudok.

-Mentős urak (fogy a tekintély, de még van), ne legyenek má’ ilyenek, legalább egy Algopyrint adjanak!

-Menjen el a patikába vagy az ügyeletre, ott tudnak segíteni. Mi a Mentőszolgálattól jöttünk, a fogfájás gyógyítása nem a mi feladatunk.

-Na ne izéljetek má’ (itt már tegezve, se doktor urak, se mentős urak), megfizetem nektek, adok ötszáz vagy ezer vagy akárhány forintot, csak adjatok má’. Mondjátok mennyi kell.

-Sajnálom, akármennyit kínál, akkor sem a mi feladatunk. Menjen az ügyeletre.

Közben a lány összekészül, elemlámpa felkapcsolás, indulás az udvar felé. Alig lépünk ki az ajtón, már kiabálnak utánunk, férfi és női hangok vegyesen: „Sintérek! Rohadt sintérek! Dögöljön meg az egész családotok! Találkozunk mi még! Tőletek megdögölhet az ember! Rohadt sintérek!” és így tovább míg be nem szállunk a mentőautóba és el nem indulunk a ház elől. A lány semmi jelét nem mutatja, hogy zavarná családja (ismerősei? rokonai?) iménti viselkedése. Úgy tűnik, számára ez egy teljesen természetes és mindennapos szituáció. Lehet, hogy csak mi akadunk fenn minden apróságon?