Jó, hogy a saját hülyeségemen is tudok nevetni. Természetesen csak utólag. A '90-es évek harmadik harmadában kötelező kórházi gyakorlatokon vettem részt néhány kollégámmal együtt. Ki volt írva intenzív, szülészet, sebészet, belgyógyászat gyakorlat, hogy csak a főbb irányvonalakat soroljam. Intenzív osztályon nem engedtek beteg közelébe (még megnézni sem), inkább menjünk be a műtőbe az aneszteziológus mellé, az sokkal érdekesebb. Valóban izgi volt, egy számomra addig teljesen ismeretlen világ, de elég hamar beleuntam. Nem ezért jöttem. Szülészeti osztályon szintén nem engedtek beteg (szülőnő) közelébe, holott ezért jöttünk, inkább menjünk be a nőgyógyászati műtőbe császármetszéseket nézni. Mentünk, nézegettük a császárokat. Oké, érdekes volt. Egy darabig. Nekünk a helyszínen "szülnünk" kell, nem császározni, jobb lett volna a szülőszobai gyakorlat. Sebészeti osztályon a főnővér egyből hadrendbe állított minket, szükség volt a munkánkra: bécsi lapokat hajtogatt

Eszembe jutott egy történet sok évvel ezelőttről. Nem vagyok egy parázós típus, nem szoktam sem helyszínre menet, sem helyszínen látványosan izgulni, de ez az eset sokszor eszembe jut. Egyrészt azért, mert meglepő vége lett, másrészt meg azért, mert ekkor megijedtem. Nem a történéstől magától hanem...... de a többi mindjárt kiderül. Városunk központjába, panelházi lakásba hívtak ki minket. A bejelentő szerint nagyon vérzik a szomszédja, de többet nem tud mondani. Kiérkezve már a lépcsőházban figyelemfelhívó, hogy az egyik bejárati ajtó mellett véres kéznyomokkal van tarkítva a fal, vérfoltos a járólap. (Hú, itt biztos nagy a baj, talán már nem is él.)  A lakásba belépve még több vér. Előszobai linó, falak, kilincsek, szobában a padlószőnyeg, minden csupa vér. (Tuti, hogy megkéselték, vagy elvágták a torkát.) Az ágyon ül egy nagydarab középkorú pasas, ő is tetőtől talpig véres, egy négyzetcentije sincs, ami tiszta lenne. Mintha disznóölésen járnánk, a cipőm talpa hol ragad, ho

Most kivételesen valami aktuálisról fogok írni. Merthogy nagyon böki a csőrömet és nem tudok szó nélkül elmenni mellette. Tegnap este néztem a híradásokat a tévében, mindenhol a budapesti taxisok uber alkalmazás / szolgáltatás elleni megmozdulását mutatták. Utakat zártak (zárnak) le, lelassítva, helyenként megbénítva fővárosunk közlekedését. A rendőrség kivonult, figyelnek rájuk, de semmi érdemleges nem történt az ügyben. Aztán eszembe jutott valami: szeptember elején Sándor Mária (a fekete ruhás nővérként "elhíresült" egészségügyi aktivista) és néhány társa egy flashmob keretében az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél 18 percre megállították a forgalmat, csak az autóbuszokat engedték át. Ezért a 18 percért a szabálysértési hatóság gyülekezési joggal való visszaélés és közúti közlekedési szabályok kisebb fokú megsértése miatt indított 8 ember ellen eljárást, pénzbírsággal sújtva őket. 18 percért!!!!!!!! Mióta is szarakodnak a taxisok Budapesten? Hétfő hajnal óta? Szor

Pár éve történt ugyan az alábbi eset, de megírtam még azon melegében, amíg pontosan emlékeztem minden szóra. Húzós napunk volt, gyakorlatilag az egész napot tengelyen töltöttük. Próbáltuk tolerálni a háziorvosoktól, kórházi kollégáiktól valamint a betegektől és hozzátartozóktól (na jó, egy részüktől, mert ugye tisztelet a kivételnek) megszokott mindennapos baromságokat, szakmaiságtól teljesen mentes megnyilvánulásokat. Egy beutalőt jól megmosolyogtunk egymás között (sikerült feldobnia a délelőttünket), vigyorogtunk kicsit a hozzátartozókon, húztuk magunkat a ránk osztott feladatok "minőségén", de összességébe véve telt a nap. Aztán borult a jókedv pár perc alatt. Este 7 óra előtt hívást kaptunk lábsérült fiatalemberhez. Nem is volt messze, 3 perc alatt a helyszínen voltunk. A megadott házszám mellett megállva az udvaron egy 25 év körüli, nálam jó fejjel magasabb félkreol (amolyan kis országunk túlső feléből nagy mennyiségben környékünkre szakadt vendégmunkásféle) fi

Látom, hogy előző posztom 24 óra alatt olyan látogatottságot ért el, amire nem is mertem volna gondolni. Ezek szerint érdemes megosztani a gondolataimat, vannak, akiket érdekel a téma. Hát, akkor hajrá, csapjunk a húrok – akarom mondani a billentyűk közé -, „bloggerkedjünk” ezerrel! Mai eszmefuttatásommal egy kicsit más vizekre készülök evezni. Na nem túl messze, maradok azért az egészségügy berkeiben. Régebben azt hittem, hogy minden idióta a mentőknél csapódik le, de be kell látnom, hogy tévedtem. Csak egy része. A maradék az ügyeleten. Tettem néhány érdekes megfigyelést három év tapasztalatai alapján. Hivatalos statisztikát még nem készítettem ugyan a beteganyagunkból ilyen-olyan „nem hivatalos” szempontok szerint (bár készülök rá, talán majd akkor, ha semmi más dolgom nem lesz), de így is körvonalazódik néhány megdöbbentő dolog. Első körben néhány szó a háziorvosi ügyeletről: elvileg ez egy sürgősségi betegellátási forma. Feladata, hasonlóan a mentőszolgálathoz, akut (

Aki dolgozott a mentőknél akár csak egy rövid ideig is, az tudja, hogy a munkánk egy része egészségügyis szlenben "suvasztás", vagy kissé latinosítva "suvítisz". Mit is jelent ez? Amikor a hozzátartozók az idős, krónikus beteg, nagyobb részt ágyhoz kötött, otthoni ápolást igénylő nagyszülőt, szülőt vagy egyéb családtagot próbálják meg általunk becsempészni pár napra a kórházba. Esetenként sikeresen. Ezek a suvasztásos merényletek gyakran a háziorvos hathatós segítségével történnek, aki valami súlyos, azonnali ellátást igénylő kórképet vél felfedezni az egyébként hosszabb ideje változatlan állapotú betegénél, valószínűsíthetően némi készpénz vagy egyéb anyagi jó vakító hatása miatt. A suvasztás megjelenése ünnepek (Karácsony, szilveszter), hosszú hétvégék előtt lényegesen gyakoribb, mint az év egyéb időszakaiban. Ami miatt ez gondot jelent az az, hogy még jobban leterheli az amúgy is pengeélen táncoló Mentőszolgálat véges kapacitását, ezzel egyidőben természetes

1993-ban érettségi után, alig 18 évesen kerültem a Országos Mentőszolgálat egyik kisvárosi mentőállomására mentőápolóként. Szinte még gyerekfejjel csöppentem bele egy új, számomra addig teljesen ismeretlen világba. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt, mégis tetszett. Az akkori és mai egészségügyi ellátó rendszer – köztük a Mentőszolgálat - számtalan hibája és hiányossága ellenére hamar megszerettem ezt a pörgős, kihívásokkal teli, változatos munkát. 22 év mentőzés, 5 év intenzív osztályos munka és 3 év háziorvosi ügyeleti szolgálat után döntöttem úgy, eljött az idő, hogy közkinccsé tegyem "memoáromat" az inteneten. Pénzembe nem kerül, ahogy időm engedi, majd szép lassanként megírogatom. Közhely, de igaz: nincs két egyforma eset. Rájöttem, hogy a legnagyobb meglepetéseket nem a betegségek tudják szerezni számunkra, hanem az emberek – legyen szó betegről, hozzátartozóról vagy ellátóról. A történetek valódiak, még ha olykor hihetelennek tűnnek is. A személyiségi