Hol van már a mentők megbecsülése?
Pár éve történt ugyan az alábbi eset, de megírtam még azon melegében, amíg
pontosan emlékeztem minden szóra.
Húzós napunk volt, gyakorlatilag az egész napot tengelyen töltöttük.
Próbáltuk tolerálni a háziorvosoktól, kórházi
kollégáiktól valamint a betegektől és hozzátartozóktól (na jó, egy részüktől,
mert ugye tisztelet a kivételnek) megszokott mindennapos baromságokat,
szakmaiságtól teljesen mentes megnyilvánulásokat. Egy beutalőt jól
megmosolyogtunk egymás között (sikerült feldobnia a délelőttünket),
vigyorogtunk kicsit a hozzátartozókon, húztuk magunkat a ránk osztott feladatok
"minőségén", de összességébe véve telt a nap.
Aztán borult a jókedv pár perc alatt.
Este 7 óra előtt hívást kaptunk lábsérült fiatalemberhez. Nem is volt messze, 3 perc alatt a helyszínen voltunk. A megadott házszám mellett megállva az udvaron egy 25 év körüli, nálam jó fejjel magasabb félkreol (amolyan kis országunk túlső feléből nagy mennyiségben környékünkre szakadt vendégmunkásféle) fiatalember és egy középkorú, hasonló jellegű hölgy üldögél. Elindulok a kapu felé, a fiatalember velem szemben szintén elindul. Sántikálva ugyan, de jön. Rövidnadrágja látni engedi, hogy egyik bokája és lábszárának alsó harmada lényegesen vastagabb az ellenoldali végtagnál. Mire a kapuhoz érek, már kérdezem is az ilyenkor szokásos litániát (jobb minél előbb túlesni a formaságokon és a pontos kórelőzmény felvételén). Szoktuk volt mondani, hogy a jó anamnézis fél diagnózis, meg időt is nyerünk vele stb. stb...... A következő párbeszéd zajlik közöttünk (én indítottam a beszélgetés fonalát):
- Jó napot kívánok, mi történt?
- Leestem a munkahelyemen a lépcsőn és alám fordult a lábam. (Cigarettával az arcban.....)
- Mikor történt mindez?
- Körülbelül 4 órája.
- Hol dolgozik?
- Az nem tartozik ide.
- Oké, rendben. Hogyhogy csak most hívott ki minket?
(Ekkor már arrogánsan, kiabálva, sőt inkább hőzöngve jön a válasz:)
- Délután már ültem másfél órát a baleseti ambulancia előtt, de nem hívtak be úgyhogy hazajöttem és most mentőt hívtam. Szartak rám.
- Persze, mert sok dolguk volt. Mi is egész nap hordtuk zsinórban a sérülteket, láttuk, hogy teli volt a váró.
- Akkor mi a f.sznak fizetem a tébét, mondd meg, mi a f.sznak? He? (Egyre hangosabban, már üvöltve, magából kifordulva....)
- Kedves Uram, egyrészt a tébét nem nekem fizeti, és a többi ember aki ott ült békésen sorban, szintén mind fizeti. Sajnos ha sok a beteg egy orvosra, akinek ráadásul egyéb kötelezettségei is vannak a kórházban (műtő, osztályos munka stb.) akkor bizony gyakorta várni kell. Másrészt nem emlékszem rá, hogy megittuk volna a pertut, kérem ne tegezzen. én sem tegeztem le magát, úgyhogy maradjunk meg a magázódásnál. Harmadrészt meg ne beszéljen velem ilyen hangnemben, én is normálisan szólok magához.
Erre jön a válasz üvöltve, fél méter távolságból a pofámba, állott borszagú lehellet kíséretében:
- Ki a f.sz vagy te? Fa.......pó g..i, húzzatok el a k.....a anyátokba!
Nekem itt elszakadt a cérna. Ez már sok, ilyen patkánnyal nem vagyok hajlandó még tovább diskurálni sem, nemhogy megvizsgálni, esetleg el is látni a nyomorult, hőzöngő, tiszteletlen, gerinctelen férgét. Életveszélyről szó sincs, úgyhogy nem sokat agyaltam. Egy lendülettel szó nélkül hátat fordítok, beülök a mentőautóba és mondom a gépkocsivezető bajtársamnak, hogy induljunk. El is megyünk a helyszínről, irányításnak rádión jelzem a minket ért atrocitást és a tényt, hogy nem vagyok hajlandó ellátni ezt a "beteget". Bemegyünk az állomásra. A dühtő remeg kezem-lábam.
Mi történt a világgal? Hogyan van az, hogy egyre több az arrogáns, lekezelő alak és egyre többen szidalmazzák akár az anyámat is? Hiszen én nem szórakozásból mentem oda, ő hívott ki minket, mert szüksége volt ránk. Hol van a tisztelet, a megbecsülésünk?
Sajnos egyre inkább ez lesz a tendencia, napról napra több az ilyen jellegű élményünk.
Egy-egy ilyen eset (beteg?) után kérdezi meg magától újra meg újra a mentődolgozó: Miért csinálom én ezt? Mi a jó ebben? A kórházban belénk rúgnak, a betegek elküldenek, a hozzátartozók okosabbak nálunk, jobban tudják kinek-mikor-mit kéne adnunk és hogyan kéne ellátnunk és természetesen mindenkinek végtelen mennyiségű joga van, nekünk meg egyre több kötelességünk.....
Pedig mi csak szeretnénk nyugodtan, normálisan végezni a munkánkat. Életeket menteni, gyógyítani. Azt csinálni amit szeretünk és ami sokunknak nem csak a hivatása, hanem túlzás nélkül állíthatom, az élete is egyben....... (Természetesen azt már csak zárójelben merem megjegyezni, hogy mindezt fizetésnek csúfolt havi zsebpénzért, amennyiért "tisztességesebb" ember reggel ki sem száll az ágyból.)
Azt hiszem erre (is) szokták mondani, hogy ( elnézést a szóhasználatért, de klasszikusokat csak pontosan) "aki kurvának szegődött, annak baszni kell"........
Torrentének is lenne rá egy jó mondása, de ennyi csúnya szót nem akarok felhalmozni egy posztba :)
Ui.: Este átmentem "második műszakba" éjjelre, a másik, kórházi munkahelyemre. Beszaladtam a baleseti ambulanciára, ahol elmeséltem az ügyeletes személyzetnek a sztorit és jeleztem nekik, hogy esetleg meg fog jelenni a sérült ellátásra. Reggel érdeklődtem náluk, addig nem érkezett meg.....
Aztán borult a jókedv pár perc alatt.
Este 7 óra előtt hívást kaptunk lábsérült fiatalemberhez. Nem is volt messze, 3 perc alatt a helyszínen voltunk. A megadott házszám mellett megállva az udvaron egy 25 év körüli, nálam jó fejjel magasabb félkreol (amolyan kis országunk túlső feléből nagy mennyiségben környékünkre szakadt vendégmunkásféle) fiatalember és egy középkorú, hasonló jellegű hölgy üldögél. Elindulok a kapu felé, a fiatalember velem szemben szintén elindul. Sántikálva ugyan, de jön. Rövidnadrágja látni engedi, hogy egyik bokája és lábszárának alsó harmada lényegesen vastagabb az ellenoldali végtagnál. Mire a kapuhoz érek, már kérdezem is az ilyenkor szokásos litániát (jobb minél előbb túlesni a formaságokon és a pontos kórelőzmény felvételén). Szoktuk volt mondani, hogy a jó anamnézis fél diagnózis, meg időt is nyerünk vele stb. stb...... A következő párbeszéd zajlik közöttünk (én indítottam a beszélgetés fonalát):
- Jó napot kívánok, mi történt?
- Leestem a munkahelyemen a lépcsőn és alám fordult a lábam. (Cigarettával az arcban.....)
- Mikor történt mindez?
- Körülbelül 4 órája.
- Hol dolgozik?
- Az nem tartozik ide.
- Oké, rendben. Hogyhogy csak most hívott ki minket?
(Ekkor már arrogánsan, kiabálva, sőt inkább hőzöngve jön a válasz:)
- Délután már ültem másfél órát a baleseti ambulancia előtt, de nem hívtak be úgyhogy hazajöttem és most mentőt hívtam. Szartak rám.
- Persze, mert sok dolguk volt. Mi is egész nap hordtuk zsinórban a sérülteket, láttuk, hogy teli volt a váró.
- Akkor mi a f.sznak fizetem a tébét, mondd meg, mi a f.sznak? He? (Egyre hangosabban, már üvöltve, magából kifordulva....)
- Kedves Uram, egyrészt a tébét nem nekem fizeti, és a többi ember aki ott ült békésen sorban, szintén mind fizeti. Sajnos ha sok a beteg egy orvosra, akinek ráadásul egyéb kötelezettségei is vannak a kórházban (műtő, osztályos munka stb.) akkor bizony gyakorta várni kell. Másrészt nem emlékszem rá, hogy megittuk volna a pertut, kérem ne tegezzen. én sem tegeztem le magát, úgyhogy maradjunk meg a magázódásnál. Harmadrészt meg ne beszéljen velem ilyen hangnemben, én is normálisan szólok magához.
Erre jön a válasz üvöltve, fél méter távolságból a pofámba, állott borszagú lehellet kíséretében:
- Ki a f.sz vagy te? Fa.......pó g..i, húzzatok el a k.....a anyátokba!
Nekem itt elszakadt a cérna. Ez már sok, ilyen patkánnyal nem vagyok hajlandó még tovább diskurálni sem, nemhogy megvizsgálni, esetleg el is látni a nyomorult, hőzöngő, tiszteletlen, gerinctelen férgét. Életveszélyről szó sincs, úgyhogy nem sokat agyaltam. Egy lendülettel szó nélkül hátat fordítok, beülök a mentőautóba és mondom a gépkocsivezető bajtársamnak, hogy induljunk. El is megyünk a helyszínről, irányításnak rádión jelzem a minket ért atrocitást és a tényt, hogy nem vagyok hajlandó ellátni ezt a "beteget". Bemegyünk az állomásra. A dühtő remeg kezem-lábam.
Mi történt a világgal? Hogyan van az, hogy egyre több az arrogáns, lekezelő alak és egyre többen szidalmazzák akár az anyámat is? Hiszen én nem szórakozásból mentem oda, ő hívott ki minket, mert szüksége volt ránk. Hol van a tisztelet, a megbecsülésünk?
Sajnos egyre inkább ez lesz a tendencia, napról napra több az ilyen jellegű élményünk.
Egy-egy ilyen eset (beteg?) után kérdezi meg magától újra meg újra a mentődolgozó: Miért csinálom én ezt? Mi a jó ebben? A kórházban belénk rúgnak, a betegek elküldenek, a hozzátartozók okosabbak nálunk, jobban tudják kinek-mikor-mit kéne adnunk és hogyan kéne ellátnunk és természetesen mindenkinek végtelen mennyiségű joga van, nekünk meg egyre több kötelességünk.....
Pedig mi csak szeretnénk nyugodtan, normálisan végezni a munkánkat. Életeket menteni, gyógyítani. Azt csinálni amit szeretünk és ami sokunknak nem csak a hivatása, hanem túlzás nélkül állíthatom, az élete is egyben....... (Természetesen azt már csak zárójelben merem megjegyezni, hogy mindezt fizetésnek csúfolt havi zsebpénzért, amennyiért "tisztességesebb" ember reggel ki sem száll az ágyból.)
Azt hiszem erre (is) szokták mondani, hogy ( elnézést a szóhasználatért, de klasszikusokat csak pontosan) "aki kurvának szegődött, annak baszni kell"........
Torrentének is lenne rá egy jó mondása, de ennyi csúnya szót nem akarok felhalmozni egy posztba :)
Ui.: Este átmentem "második műszakba" éjjelre, a másik, kórházi munkahelyemre. Beszaladtam a baleseti ambulanciára, ahol elmeséltem az ügyeletes személyzetnek a sztorit és jeleztem nekik, hogy esetleg meg fog jelenni a sérült ellátásra. Reggel érdeklődtem náluk, addig nem érkezett meg.....
Megjegyzések
Megjegyzés küldése