Nagyon rég nem jelentkeztem már. Elnézést kérek mindenkitől, aki várta az új bejegyzésemet, de borzasztóan nincs időm mostanság semmire. Még meghalni sem.... Néhány hónapja, 22 év szolgálat után kiléptem az OMSZ kötelékéből. Így sincs több szabadidőm, mint előtte volt, de legalább nem "játékpénzért", hanem valódi fizetésért hajtom a mókuskereket. Maradtam az egészségügyben - csak nem állami szektorban, hanem egy magán egészségügyi szolgáltatónál, ahol mind emberileg, mind szakmailag és persze nem utolsó sorban anyagilag is lényegesen több az elismerés, mint az Országos Mentőszolgálatnál volt. A korábbi másodállásomból lett a jelenlegi főállásom. Úgyhogy mentőautót immáron fél esztendeje csak kívülről láttam .... Egyébként a hír igaz: van élet a mentők után!!!!! De, hogy írjak valami érdekeset is, álljon alább egy nem túl szép igaz történet: Lehet, hogy üldözési mániának tűnik, de nem egy olyan esetnél jártam az évek folyamán, amelyek megerősítettek engem

Nyári délutánon forgalmas nemzetközi főútvonal mellett fekvő beteghez kér segítséget egy éppen arra járó háziorvos. Kiérkezünk, egy erősen leharcolt, hajléktalan jellegű férfi fekszik az árokban. Köszönés után gyors szóváltás a doktorral (ő alig érthetően, erős arab akcentussal): -Jó napot kívánok! Mi történt? -Beletérdeltem a szárbá. -Tessék ????????? -Nem tudom, kutyászár vádzs emberszár, de nádzson büdös! Nézzék, tisztá szár lett a nádrágom. -Nem úgy, mi van a beteggel? -Já, áz eszméletlen. Be kell vinni á kórházbá. -Köszönjük szépen a segítséget, Azt hiszem innentől már magunk is boldogulunk. Mindezt fapofával, röhögés nélkül……. Nem volt egyszerű :)

Évekkel ezelőtt történt az eset. Este 11 óra körül egy falusi sportcsarnokba riasztottak minket, nyaki gerinc sérülés gyanús gyermekhez. Kiérkezéskor 13 év körüli kislányt találunk, fekszik a parkettán, nyakát fájdítja. Elmondta, hogy futott, közben hátra nézett, rosszul lépett, pattant egyet a nyaka és azóta fáj, nem tudja rendesen mozgatni. Stifneck-kel, backboard-on rögzítettük, közben beszélgettünk: ·          -  Mit csinál ilyen késő éjszakai órán ennyi gyerek a sportcsarnokban? ·          -  Táborozók vagyunk. ·          -  Milyen táborban vagytok? Sporttábor? Művészeti tábor? ·          -  Zenetábor. Itt el kellett fordulnom vigyorogni, nem akartam komolytalannak tűnni ennyi ember előtt. Közben bekerül a hordágy, átemeljük és visszük ki a mentőautóhoz. Berakjuk az autóba, kísérő tanító nénit beültetjük mellé és indulunk. Út közben kérdezem meg tőle, hogy milyen hangszeren játszik a zenetáborban? A válasz: Furulyán!  Na ez az a pont, ahol nem bírtam tovább, muszáj v

Örök igazság, mentőhívás esetére: Mindig a leghülyébbet küldik el telefonálni! Rendszeresen visszatérő, csacska kérdezz-felelek a beteg kórházi átadásakor (egyes elemei kórházanként változhatnak): - Mit hoztak? - Beteget. - Na de mivel? - Fehér / sárga mentőautóval. - Na jó, de mi van vele? - Két reklámszatyor meg egy járókeret :) Esetleg kiegészítva az alábbiakkal, "nemkívánatos" beteg esetén: - Miért pont ide? - Próbáltuk leadni a szeméttelepen, de nincs már nyitva. Aztán bele akartuk dobni a kórház mellett a folyóba, de túl magas a híd korlátja, nem tudtuk átemelni rajta. Nem kellett a kutyának sem, úgyhogy maradt a kórház :) Telefonbeszélgetés a bejelentővel: - Jó napot kívánok, szeretném kihívni az orvost. - Miért, mi a baj? - Nem tetszik a feleségem. (visszanyelt, fuldokló röhögés, addig telefonkagyló félretart) - És erre mikor jött rá, uram? 5 másodperc szünet. - Nem úgy értettem! - Elnézést, de a magas labdát ön adta, én csak leütöttem :)

Egy szép  - vagy nem szép, de a lényegen ez semmit sem változtat -  napon  ( monhatnám úgy is, hogy  r éges-rég egy messzi-messzi galaxisban - aki olvasta korábbi bejegyzéseimet, az érti, hogy miért),  délután 30 kilométerre fekvő településre indultunk az akkor még szép, új, sárga (B-típusú) mentőautónkkal. Nem a mi körzetünk ugyan, de a szomszédos mentőállomáson nem volt szabad autó. Háziorvosi ügyelet kérte egy idős, kiszáradt nőbeteg sürgős kórházba szállítását. Ebben még nincs is semmi rendkívüli, napi rutin munka, akárcsak a combnyaktörés. Helyszínre érve egy idős nénit találunk lakásán, ágyban fekve. Hozzátartozó elmondja, hogy a beteg 1 hete megállás nélkül hány, semmi nem marad meg benne, egyre elesettebb és gyengébb. Pár nappal ezelőtt háziorvos már beküldte a sürgősségire bélelzáródás gyanújával. Ambuláns lap szerint kapott egy kis infúziót, egy kis kegyszert, majd panaszait gyomor-bélrendszeri fertőzésnek minősítették és hazaküldték. Ezután naponta kihívták a háziorvo

Hideg téli éjszaka, második szüléshez riasztanak városon belül. A cím alapján már tudjuk, hogy nem éppen elit helyre indulunk. A helyszínen – lakásnak nem nevezném – a bejárati ajtó fele hiányzik, a mínusz akárhány fokos jeges szél szabadon jár ki-be. Egy sötét szobában (áram hiányában világítás sincsen) ágyon fekve találjuk az erősen korosodó, inkább nagymamának imponáló kismamát. Rutinkérdések és gyors vizsgálat közben kiderül, hogy itt bizony rohamosan zajlanak az események, lassan kitolási szakba ér a szülés és ha így alakul, akkor már nem indulhatunk el a kórházba. A „lakás” semmilyen tekintetben sem tekinthető ideálisnak a helyszíni szülésvezetéshez, így gyorsan hordágyra kerül a kismama és már „dobjuk” is be a mentőautóba. Vénabiztosítás, indulás a szülészetre sovány malac vágtában. Míg a gépkocsivezető előrecihelődik, gyorsan belenézek a terhesgondozási kiskönyvbe, ebben az áll, hogy jelen terhesség és szülés már a hetedik! Most már értem miért is zajlik ilyen gyorsan.